Megérkeztem Pokióba, persze az összes biztonsági ellenőrzésen engem szedtek ki a sorból, de végül sehol nem találtak semmit.
A repülőn minden második Japán álarcban volt, kicsit volt csak horrorfilm scenárió, főleg éjjel, amikor csak a monitorok fénye pislákolt. Megnéztem a MIB 3-at és még valamit, de az annyira nem volt jó, hogy emlékezzem is rá most. Aludni a gépen nem tudtam, helyette érdekeset "beszélgettem" egy Párizsból Tokión át hazafelé tartó Filippin egyetemista sráccal, aki saját bevallása szerint angolul nem, csak franciául tud. Na ott helyben lenyomott a gépen 2-3 whiskyt, és ezek után vagy egy órán át folyékonyan mesélt. Valamilyen nyelven. Valamit.

A termináltól a főépületig vonat vitt minket, frankón 300 méteres a teljes pálya. De vonat megy.
Pokióban vártak ránk, jellemző módon a névtáblánk fejjel lefelé volt a kísérőnk kezében. Még jó, hogy mi így is tudjuk olvasni a saját nevünket... :o)
A transzfer buszon (60 km a reptér Tokiótól) be kellett kötnünk a biztonsági övet, a busztól taxival mentünk a hotelig. Böszme nagy taxik vannak, és az otthoni spórolós sofőrökkel ellentétben ezek azt hiszik hogy ők mind egy-egy Schumacher. Ilyen kövér gázadásokkal és csikorgó kanyarokkal a belvárosban egy ekkora kocsi simán 15 litert eszik. Igaz az is, mindegyik fehér kesztyűben és tányérsapkában vezet, és az üléshuzatokon mindenütt finom csipketerítők vannak. Vigyázat! Az utas ajtaja önműködően nyit és zár!

A szálloda pompás, kedves népek ezek a Japánok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.