DSCN3191.JPGMa reggel Nagaszaki irányába indultunk, repülővel. Korán felszállt a gép, így az első fátyolfelhő rétegen áthatolva a teljes napsütésben csodálhattuk meg a Fuji hegyet, amely messze minden más fölé magasodott. Átrepültük a fél országot, így jól látszódott, hogy a terület nagyrésze földművelésre alkalmatlan hegység. A hegyek közti szűk völgyekben apró települések látszódtak, de a hozzájuk vezető utak rejtve maradtak ebből a magasságból.
Ahol sík a terep, ott vagy a tenger van, vagy nagyon sűrűn lakott városok. A kivétel, amit láttam, már Nagaszaki volt, amely inkább egyfjta "mezővárosnak" tűnt a magasból, hiszen egy-egy blokknyi ház között több megművelt parcella is ékeskedett. Aztán persze ez a város is besűrűsödött, már amennyire a környező hegyek ezt engedték.

8.600 méter magasan, Nagaszaki felé repülve óhatatlanul egy dolog járt az eszemben: azok a pilóták, akik 67 évvel ezelőtt ugyanilyen magasan repülhettek, ugyanezt a várost láthatták, mielőtt elszabadították volna a poklot.
A városban először az Atombomba Múzeumba mentünk, amelyre ugyan csak 40 percet hagytak nekünk, de azt hiszem ez is éppen elég volt.

Nem cifrázzák túl, nem is húzzák el. Mindjárt az elején katolikus templom darabjai, szobrai, összeégett rózsafüzérek. Az ország legnagyobb katolikus közössége élt itt, és épp a templomban volt a többségük, amikor a bomba megérkezett.
Egy megdőlt és megcsavarodott acél víztorony; egy iskola megolvadt lépcsői.
Aztán egy maketten és egy videón párhuzamosan láthatjuk, mi is történt abban a pár percben.

Részletesen ismertetik a bomba különböző hatásait, úgy mint a hő, a lökéshullám, a különböző sugarak, a fény, stb. És a makett térképen látjuk, hogy mely területeken, mi is történt, milyen sorrendben. Az egész amúgy 3 másodperc a valóságban.
Ugyanebben a teremben számtalan kiállítási tárgy is van, amelyeket a robbanás után szedtek össze a városban. Vannak összeolvadt üvegek, cserepek, pénzek, megégett ruhák, egykori használati tárgyak, amelyek a hő hatására úgy eltorzultak, hogy már nem tudni, mik is voltak.
Vannak tárgyak, amelyekre a villanás ráégette az előttük lévő dolgok árnyékát. És igen, vannak fotók a pusztításról. MINDEN részletéről.

A teremben ott van a bomba 1:1 arányú másolata. Úgy 5 méter magas, és három ember érné körbe. Sima a felülete, szépen le van festve, a hegesztések, csavarok, illesztések a helyükön vannak, a formája geometriailag teljesen korrekt. Mégis, ahogyan ott állsz előtte, fél méterre, felnézel rá, felméred mekkora, és látod körülötte a pusztítást, amit végzett, hirtelen undorodni kezdesz tőle. Csak részben, mint mondjuk egy meztelen csigától, amit nem akarsz megérinteni. Másrészt úgy undorodsz tőle, mint valami gonosz dologtól, ami nem akarod, hogy hozzád érjen.
És ha mindez nem volt elég, elkezded olvasni a falon a történelmi áttekintést, hogyan is készült a bomba, hogyan választották ki a célpontokat, stb. És akkor a semmiből - habár a magyar ember tisztában van vele - jön a felismerés: ezt is mi adtuk a világnak... Nagy betűkkel ott virít a falakon Szilárd Leó, mint a bomba egyik atyja. Ugyan megemlítik, hogy az ő unszolására született az a levél, amit Albert Einstein adott át az Egyesült Államok elnökének, és amelyben 69 tudós kérte, hogy ne vesse be az atombombát Japán ellen, de másutt az is ott áll, hogy azért eleinte szorgalmazta az atomenergia bombaként való hasznosítását.

Ezek után már "csak" képek, filmek, írásos emlékek a túlélőktől. Minden ízében borzalom. És a képek ugyan nem feledtetik, mit tettek a Japán katonák Ázsia szerte a leigázott népekkel, micsoda barbár kegyetlenkedések voltak a mindennapjaikban, mennyire azonosak voltak európai fő szövetségesükkel, de azt mindenképpen megértetik az emberrel, hogy a háború a legrosszabb dolog, amit az ember valaha kitalált.
Azt a háborút pedig, amelyet civilek ellen vívnak, sosem lehet jó célért valónak nevezni.

Hogy az atombombák bevetése nélkül mi történt volna, sosem tudjuk meg. Két dolog azonban úgy tűnik végleg megváltozott:

  • Az emberiség leért saját mocska mélyére;
  • a Japán nép pedig megértette, hogy mindennek gyökeresen meg kell változnia országukban.

A háborút követő 5 évben a teljes addigi társadalmi, gazdasági rendszert szétverték, mindent kidobtak. Azt nem mondom, hogy befogadóak lettek, de az biztos, hogy a békét, és a tömegpusztító fegyverek végleges leszerelését náluk jobban kevesen szorgalmazzák.

A múzeum után megnéztük az emlékoszlopot, amely a bomba robbanás epicentrumában van, majd a békeparkot, ahol minden évben megemlékeznek a történtekről. A nap talán leglesújtóbb pillanata az volt, amikor az epicentrumot jelző oszlopnál többen elkezdtek mosolyogva, pózolva fényképezkedni. Talán én vagyok túl antiszociális, vagy a múzeum hatása alatt voltam még, de amikor egy kolléga kedvesen megkérdezte, hogy lefényképezzen-e, elég cifrán közöltem vele, hogy bocs, de nem, mert valahogy nem érzem át a "jaj de jópofa, ez az a hely, ahol 3 másodperc alatt 80.000 ember halt meg, gyorsan csináljunk csoportképet" dolgot...

DSCN3197.JPG

DSCN3191.JPG

DSCN3209.JPG

DSCN3184.JPG

DSCN3185.JPG

DSCN3194.JPG

DSCN3220.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://szerintem-japan.blog.hu/api/trackback/id/tr955304495

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.